Róma, Olaszország
Róma a Tiberis partjának hét dombjára, a Palatinusra, a Capitolinusra, a Caeliusra, az Aventinusra, az Esquilinusra, a Collis Quirinalisra és a Viminalisra épült. E legendás hét halmon kívül a császárság alatt a városhoz csatolták még északon a gyéren lakott Pinciust, és a Mons Ianiculust. A Mons Vaticanust (bár szintén lakott terület volt) eleinte nem számították a városhoz.
Népessége: 2,7 millió
Területe: 1,285,3 km2
Pénzneme: euró
A mediterrán vidék nyersanyagbősége és a Római Birodalomig visszavezethető ételkészítési hagyományok rendkívül változatossá teszik az olasz konyhát. Az étkezési szokások kialakulásában a gazdasági, földrajzi és egyéb tényezők mellett szerepet játszik az olasz "életfilozófia" is. Az olaszok szeretnek enni, kedvelik a jó ételeket, ami nem feltétlenül drágát, különlegeset jelent. A legegyszerűbb ételt is olyan odaadással, mondhatni szenvedéllyel készítik, fogyasztják és vitatják meg, mint a drága vendéglők luxus fogásait. - forrás
Nekem a nyaralás elsősorban homokos tengerpartot, pálmafákat, kilométereken át tartó éttermek és szórakozóhelyek hosszú sorát jelenti. Rengeteg olyan hely és város van azonban a világon, amit szeretnék megnézni, de valahogy sajnálom ezekre áldozni a nyárra fenntartott szabadnapjaimat és pénzemet. Így kedvenc városnézős barátnőmmel pár éve elhatároztuk, hogy minden évben elmegyünk egy amolyan "látni kell" helyre, nagyon alacsony költségvetésből, néhány napra. Idén Rómán volt a sor. Még márciusban megvettük a repülőjegyet és lefoglaltuk a hotelt, így igazán költséghatékonyan sikerült kihozni a négynapos utat.
Vasárnap késő este szállt le a gépünk a Fiumicino reptéren, ahonnan félóránként közvetlen vonat indul a Termini állomásra. Ha minden út Rómába vezet, akkor Rómában minden út a Terminire (ami nem oda, az a Vittorio Emanuele II. emlékműhöz), épp olyan fontos tömegközlekedési csomópont, mint Budapesten a Deák tér. Jó tudni, hogy este már csak automatából lehet jegyet venni, és kizárólag kártyával lehet fizetni. Mire ezt kiderítettük, lekéstük a tervezett vonatunkat, úgyhogy végül valamivel éjfél után csekkoltunk be a hotelbe, majd rögtön indultunk is, hogy találjunk egy, még nyitva lévő éttermet, mivel erősen az éhhalál szélén álltunk már. A hotel pár perc sétára volt az állomástól, ami körül elég nagy nyüzsgés van éjszaka is és persze rengeteg gyorsétterem (kínai, török, McDonald's stb) de mi nem voltunk hajlandóak sültkrumplival indítani a római vakációt - na meg a bejáratnál ácsorgó, a környezetből igencsak kilógó öltönyös nepper-orgazda-gengszterfőnök sem tett ránk túl jó benyomást :) - így addig mentünk, míg rá nem találtunk a La Ginestra étteremre. Tíz perc alatt ki is hozták a pizzáinkat és a ház borát (száraz vörös) másfél decis, kisüveges kiszerelésben, de minderről sajnos nem készült fotó, az éhség felülírt mindent. A pizzák tökéletesek voltak, bár tény, hogy abban a pillanatban nem igazán tudtak volna olyat elénk tenni, amiről másképp vélekedtünk volna. A hely tele volt, a TV-ben ment az esti meccs, Velence vezetett 1:0-ra Chilével szemben, aminek jó hangosan örült a szomszéd asztal, de a végeredményt már nem vártuk meg, így is kettő körül kerültünk ágyba.
Másnap elmentünk a Colosseumhoz, végigálltuk a kétórás sort, körbejártuk, tényleg gyönyörű. Tudtátok, hogy mindössze nyolc év alatt épült fel? Aznap volt a legmelegebb, 33-35 fok, de szerencsére a sor épp az árnyékos oldalon kígyózott, bent azonban szinte lehetetlenség volt elmenekülni a tűző nap elől. Hatalmas előnye Rómának, hogy majd' minden sarkon van egy utcai kút, amiből jéghideg forrásvíz folyik, így mi első reggel vettünk egy félliteres ásványvizet, ezután már csak feltöltögettük, ha kifogyott, ezen remekül lehet spórolni. A Colosseum után elindultunk felfedezni a környéket, szimpatikus beülős hely után kutatva. Pár sarokkal arrébb van egy picurka tér, azon pedig a La Bottega del Caffé, kedves, nemtudommilyen növénnyel befuttatott terasszal. Gyorsan akartunk harapni valami könnyűt, úgyhogy salátát, minestrone levest, meg persze pizzát is rendeltünk, hozzá pedig frissen facsart narancslevet. A saláta fantasztikus volt, pedig semmi extra nem volt benne - rukkola, zöldsaláta, paradicsom (na nem az itthon kapható, vízízű izé) - de az igazi, extra szűz olivaoloaj, meg egy kis só és bors annyira feldobta, hogy teljesen odáig voltam tőle. A levesbe apró kockákra vágva cukkini, répa, paradicsom, zeller került pirított kenyérkockákkal megszórva, tökéletes ebéd a júliusi forróságban. A pizza viszont itt ízlett a legkevésbé, a tésztája olyan volt, amit a sarki Spárban is megvehettem volna fagyasztott formában. Ott is hagytam a felét, a saláta szerencsére kárpótolt és jól is laktam vele.
Ebéd után visszamentünk a Forum Romanumra (kombinált jegy a Colosseummal), ami az ókori Róma fő köztere volt, és kereskedelmi, politikai valamint ítélkezési központnak számított. Rom rom hátán, ezáltal nagyon sajátságos hangulata van, az ösvényeket szegélyező olajfákon és tengerparti fenyőkön harsognak a kabócák, félig ledőlt, de még így is hatalmas oszlopok és a négy diadalív maradványai tarkítják az amúgy szinte teljesen sík látképet. A mai napig vannak még elkerített részek, ahol ásatások folynak és régészek szaladgálnak az ecsetjeikkel.
Ezután az Igazság Szájához indultunk, este hat körül értünk oda, amikor is azzal kellett szembesülnünk, hogy lekéstük a nyitvatartást. Van valami nonszensz abban, hogy az Igazság Szája 17:50-kor bezár... Morcosak is lettünk kicsit, de végül megelégedtünk azzal, hogy a kerítésen keresztül lefényképeztük.
Innen már csak egy ugrás a Trastevere negyed, a város tizenharmadik kerülete, amit egy ismerősünk ajánlott, mint hangulatos és olcsó környéket. Nos, ez igen szegényes jellemzése ennek a városrésznek és utólag nagyon szerencsésnek éreztük magunkat, hogy már rögtön az első este elkezdtük felfedezni. Itt érezheti ugyanis leginkább az ember az igazi, hamisítatlan római hangulatot. Szűk kis utcák, lépcsők, elképesztő mennyiségű borostyánnal és papírvirággal befuttatott házfalak, apró terek, templomok, utcai zenészek, kóbor macskák - az itt lakók állítják, hogy Trastevere Róma szíve és én elhiszem nekik. :) Ráadásul valóban nagyon olcsó, majdnem mindegyik étteremben van 10-15 eurós menü, ami italt (ásványvíz/üdítő/bor/kávé), előételt, főételt és desszertet tartalmaz, amiket szabadon válogathatunk össze az étlapról. Az abszolút kedvencünk az Il Ponentino étterem lett, amit még aznap este megtaláltunk. A változatosság kedvéért ez is egy kis téren van, pár sarokra a folyóparttól. A pincérek kedvesek, a hely folyamatosan tömve van vendégekkel, de ez nem akadályozza a zökkenőmentes kiszolgálást, a konyha pedig nagyon jó. Első alkalommal menüt ettünk. Bruschettával és sajttal töltött cukkinivirággal (fiore di zucca) indítottunk, mindkettő nagyon finomra sikerült, majd ezeket követte a maga egyszerűségében tökéletes (bár sajnos picit túlsózott) borsos-sajtos spagetti és tonhalsaláta, a végére pedig gyümölcssalátát választottunk, ami mindeféle szezonális dologból állt. Utolsó római ebédünket is itt ettük, akkor a pizza prosciutto crudo e ruccola-ra esett a választásunk, amin nincs paradicsomszósz, egyszerűen mozzarellával ágyaznak meg a sonkának és a rukkolának. Ez a pizza a második lett a végső ranglistán, a tésztája valamivel vastagabb, tömörebb a szokásos olasz pizzánál, de ezt leszámítva teljesen rendben volt.
Ugyanebben a negyedben van a Carlo Menta is, ahova ismerős ajánlása miatt ültünk be. A konyha remek, az árak nagyon barátiak, de sajnos lerontja az összképet a kifejezetten udvariatlan kiszolgálás. Carbonara spagettit és rukkolás - mozzarellás pizzát rendeltünk. A spagetti aranysárga, a tojásos szósz selymesen lágy, és nem a szalonnakockák uralták a fogás ízét, tökéletesek voltak az arányok. A pizza tésztája vékony, a széle ropogós és törik, a belseje puha, a paradicsomszósz igazán paradicsomos, pont, ahogy kell. Ezzel el is nyerte az első helyet. A konyha miatt ajánlom az éttermet, de meg kell próbálni figyelmen kívül hagyni a modortalan személyzetet, a többi helyhez képest hosszas kiszolgálást és a kritikán aluli állapotú mellékhelyiséget.
Rómában minden sarkon van legalább két étterem, és persze mind nagyon hangulatosnak tűnik a macskaköves utcákra kipakolt, kockás terítős asztalokkal, de a nagy számok törvénye alapján bizony belefutottunk olyanokba is, amiket jobb lett volna kihagyni. Egyikük a La Canonica. A terasz gyönyörű, egy szűk kis utcában van, és a két házfal közé kifeszített kötelek keresztbe kasul be vannak futtatva a szokásos növénnyel, ami hosszú fürtökben omlik az asztalok fölé. A látvány miatt ültünk be, de kár volt. Az adagok nevetségesen kicsik, ellenben az áruk megegyezik a környék többi éttermével. Házi tésztából készült spenótos-ricottás raviolit és grillezett rák-tintahal tálat kértünk. A tészta jóval nagyobb volt a nálunk megszokottnál, de ennek ellenére sem sikerült emberi adagot varázsolniuk a mindössze három(!) darabból, ráadásul túlfőzték, ami egy olasz étteremben azért elég meglepő. A szósz savanykás-fémes íze pedig teljesen elnyomta az amúgy is szinte nemlétező tölteléket. Ezzel ellentétben a tengeri kütyük igazán finom paradicsomos mártással voltak leöntve, egy szavam sem lehet az elkészítést illetően, de maximum előételnek ajánlom. Mindemellett érdemes felkészülni rá, hogy egyes helyeken, ahogy itt is, képesek a kenyeret szeletenként felszámolni, tehát az étlapon szereplő ár nem a teljes kosárra vonatkozik.
Ugyanez a felfogás az Al Vantaggio-ban is, ami a Piazza del Popolo közelében, a Via del Corso-ról nyíló egyik kis utcában van. Maga a hely nem hagyott bennem túl mély nyomokat, bár a feketekagylót nagyon finoman készítik. Én a francia, fehérboros-fokhagymás-zöldfűszeres változatot szeretem leginkább, amitől az olasz annyiban különbözik, hogy előbbiek mellett paradicsomot is főznek a mártásba. Így valamivel laktatóbbá válik az étel, és több mindent lehet tunkolni a kenyérrel (itt jön a képbe az ár/szelet csapda). A minestrone leves zöldségeit azonban túl nagy kockákra vágták, ráadásul olyan forrón tálalták, hogy komoly küzdelmet jelentett megbirkózni vele. Csak azért írok erről az étteremről, mert itt volt szerencsénk megismerkedni egy amerikai rendezőnővel és a fiával, akik a szomszéd asztalnál ültek. (A szűk utcák miatt a kétfős asztalokat általában annyira közel teszik egymáshoz, hogy szinte egy társaságnak érzi magát az ember másokkal.) Tőlük tudtuk meg, hogy Woody Allen épp a Piazza del Popolo-n forgatja új filmjét Penelope Cruz-zal, úgyhogy ebéd után jól le is fényképeztük a rendező urat, de a szereplőket végül nem tudtuk lencsevégre kapni.
A Vatikánra szánt délelőttön volt szerencsénk beleszagolni kicsit a római tömegközlekedésbe. Hasznos tapasztalatokat szereztünk, ezért leírom, okuljatok. :) Nekivágtunk, mégpedig zöldhajnalban, mivel az éjszakai recepciós előző este azzal riogatott minket, hogy 10-10:30 után már nem engedik be a jónépet. Bolyongtunk a metróban vagy fél órán át, mire végül egy hatalmas valamiket cipelő, munkaruhás fiú segített megtalálni az "A" vonalat. A római metróban ugyanis finoman szólva bohém módon viszonyulnak egymáshoz a táblák, vágányok, peronok, és az ezekhez vezető, párizsi csatornarendszert is megszégyenítő labirintus. Megveszed a jegyet, lemész és felmész kismillió lépcsőn, végigrohansz kanyargó folyosókon, követed a "Linea A" táblákat, így - magától értetődően - eljutsz a "Linea B" beengedő kapuig, ahol lekezelteted a jegyed, majd végigtülekedsz a peronon, aztán egy kicsit sem logikus elágazás után elismétled az első négy műveletet, és már meg is érkeztél. Mindezek után, mivel teljesen értelmét vesztette az aznapi koránkelésünk, tizenegy körül álltunk be a sorba a Szent Péter téren. Persze gond nélkül beengedtek. :)
A nap második felét a Trastevere további felfedezésével töltöttük. Sziesztáztunk a Piazza Santa Maria In Trastevere-n a Caffe delle Arance teraszán - arance olaszul narancsot jelent -, ahol epres turmixot (krémes, habos, tökéletes) és stílszerűen hatalmas pohár frissen facsart narancslevet ittunk, utóbbiban isteni narancs sorbettel.
Ezután lesétáltunk a folyóparti bazárba, ahol este 8-9 körül indul be az élet. Rögtön az első sátornál meg kellett állnunk, mert rengeteg friss gyümölcs és egy hatalmas tál panna uralta a pultot, ami mellett nem lehet csak úgy továbbmenni. A panna egy érdekes átmenetet képez a tejtermékek között, az állaga picit a mascarpone-ra, az íze pedig joghurtos túróra emlékeztet. Erre pakolják rá a gyümölcsöket, nevezetesen kókuszkockákat, epret, málnát, szedret, szőlőt, áfonyát és cseresznyét. Meg sem kísérlem kifejteni, leírhatatlanul finom! :)
Itt szinte bármit be lehet szerezni, ruhát, cipőt, ékszereket, ezek mellett pedig rengeteg étterem és szórakozóhely sorakozik, órákig tart végigjárni. Az olasz konyhán kívül rengeteg más ország ételeit is kínálják, és olyan különlegességekkel is találkozhatunk, mint az amerikanizált, banános-nutellás tiramisu, vagy a cukornád juice. A süti merőben eltér a kávés változattól, inkább csak a rétegezésében hasonlít az eredetire, de ez a barátnőm szerint mit sem von le a gasztronómiai élvezetből. A juice már önmagában is rumos aromájú (a rum cukornád párlat), egy kis citrommal és lime-mal keverve a kedvenc frissítőim egyikévé avanzsált.
És itt találtunk rá Francesco-ra is, aki a pisztácia megszállottja. A standján fagyitól kezdve a csokin keresztül a különböző krémeken, pesto-kon, sós és pörkölt magokon át a sima natúr őrleményig minden kapható, természetesen csakis pisztáciából. A fagyi a barátnőm szerint teljesen új értelmezést ad ennek a műfajnak, köszönő viszonyban sincs az általa eddig kóstoltakkal. Én a krémből és a pesto-ból kaptam ízelítőt, mindegyik érdekes volt a maga nemében. Mivel eddig hozzá voltam szokva a pörkölt aromához, meglepődtem, hogy ennek a magnak alapvetően nem túl karakteres az íze, így most már rengeteg ételhez el tudom képzelni akár édes, akár sózott formában is.
Minden este visszajártunk a bazárba, nyáron semmiképp se hagyjátok ki. Pénzt is érdemes félretenni rá, mert annyi mindent árulnak, hogy biztosan mindenki talál magának valamit, és az ajándékokat, szuveníreket is érdemes itt megvenni.
Róma gyönyörű város, a rengeteg macskaköves utca - amin azért hamar el lehet fáradni a gyaloglásban, jó cipőt kell választani -, a különböző emlékművek és romok mindenfelé, az éttermek, fagyizók miatt folyamatos csábításnak van kitéve az ember. A turisták által leginkább látogatott városrészek eredeti hangulata kicsit elvész a tömegben, az eldugott kis negyedekre, az útikönyvekben nem szereplő, mégis sokkal igazibb, rómaibb, mediterrán stílusra és atmoszférára csak akkor találhatunk rá, ha eltesszük a térképet és megyünk az orrunk után. Bár számos nevezetességet kihagytunk ebből a négy napból, mégis többet láttunk a városból, az ott élő emberekből, a mindennapjaikból, mintha adott menetrend szerint mindent belezsúfoltunk volna az időnkbe. Négy nap távolról sem elég rá, hogy mindent megnézzen az ember, amiről a könyvekben olvasott, de arra igen, hogy megízlelje a római mentalitást és hogy tudja, ide még biztosan visszatér. :)
Másnap elmentünk a Colosseumhoz, végigálltuk a kétórás sort, körbejártuk, tényleg gyönyörű. Tudtátok, hogy mindössze nyolc év alatt épült fel? Aznap volt a legmelegebb, 33-35 fok, de szerencsére a sor épp az árnyékos oldalon kígyózott, bent azonban szinte lehetetlenség volt elmenekülni a tűző nap elől. Hatalmas előnye Rómának, hogy majd' minden sarkon van egy utcai kút, amiből jéghideg forrásvíz folyik, így mi első reggel vettünk egy félliteres ásványvizet, ezután már csak feltöltögettük, ha kifogyott, ezen remekül lehet spórolni. A Colosseum után elindultunk felfedezni a környéket, szimpatikus beülős hely után kutatva. Pár sarokkal arrébb van egy picurka tér, azon pedig a La Bottega del Caffé, kedves, nemtudommilyen növénnyel befuttatott terasszal. Gyorsan akartunk harapni valami könnyűt, úgyhogy salátát, minestrone levest, meg persze pizzát is rendeltünk, hozzá pedig frissen facsart narancslevet. A saláta fantasztikus volt, pedig semmi extra nem volt benne - rukkola, zöldsaláta, paradicsom (na nem az itthon kapható, vízízű izé) - de az igazi, extra szűz olivaoloaj, meg egy kis só és bors annyira feldobta, hogy teljesen odáig voltam tőle. A levesbe apró kockákra vágva cukkini, répa, paradicsom, zeller került pirított kenyérkockákkal megszórva, tökéletes ebéd a júliusi forróságban. A pizza viszont itt ízlett a legkevésbé, a tésztája olyan volt, amit a sarki Spárban is megvehettem volna fagyasztott formában. Ott is hagytam a felét, a saláta szerencsére kárpótolt és jól is laktam vele. Ezután az Igazság Szájához indultunk, este hat körül értünk oda, amikor is azzal kellett szembesülnünk, hogy lekéstük a nyitvatartást. Van valami nonszensz abban, hogy az Igazság Szája 17:50-kor bezár... Morcosak is lettünk kicsit, de végül megelégedtünk azzal, hogy a kerítésen keresztül lefényképeztük.
Innen már csak egy ugrás a Trastevere negyed, a város tizenharmadik kerülete, amit egy ismerősünk ajánlott, mint hangulatos és olcsó környéket. Nos, ez igen szegényes jellemzése ennek a városrésznek és utólag nagyon szerencsésnek éreztük magunkat, hogy már rögtön az első este elkezdtük felfedezni. Itt érezheti ugyanis leginkább az ember az igazi, hamisítatlan római hangulatot. Szűk kis utcák, lépcsők, elképesztő mennyiségű borostyánnal és papírvirággal befuttatott házfalak, apró terek, templomok, utcai zenészek, kóbor macskák - az itt lakók állítják, hogy Trastevere Róma szíve és én elhiszem nekik. :) Ráadásul valóban nagyon olcsó, majdnem mindegyik étteremben van 10-15 eurós menü, ami italt (ásványvíz/üdítő/bor/kávé), előételt, főételt és desszertet tartalmaz, amiket szabadon válogathatunk össze az étlapról. Az abszolút kedvencünk az Il Ponentino étterem lett, amit még aznap este megtaláltunk. A változatosság kedvéért ez is egy kis téren van, pár sarokra a folyóparttól. A pincérek kedvesek, a hely folyamatosan tömve van vendégekkel, de ez nem akadályozza a zökkenőmentes kiszolgálást, a konyha pedig nagyon jó. Első alkalommal menüt ettünk. Bruschettával és sajttal töltött cukkinivirággal (fiore di zucca) indítottunk, mindkettő nagyon finomra sikerült, majd ezeket követte a maga egyszerűségében tökéletes (bár sajnos picit túlsózott) borsos-sajtos spagetti és tonhalsaláta, a végére pedig gyümölcssalátát választottunk, ami mindeféle szezonális dologból állt. Utolsó római ebédünket is itt ettük, akkor a pizza prosciutto crudo e ruccola-ra esett a választásunk, amin nincs paradicsomszósz, egyszerűen mozzarellával ágyaznak meg a sonkának és a rukkolának. Ez a pizza a második lett a végső ranglistán, a tésztája valamivel vastagabb, tömörebb a szokásos olasz pizzánál, de ezt leszámítva teljesen rendben volt.
Ugyanebben a negyedben van a Carlo Menta is, ahova ismerős ajánlása miatt ültünk be. A konyha remek, az árak nagyon barátiak, de sajnos lerontja az összképet a kifejezetten udvariatlan kiszolgálás. Carbonara spagettit és rukkolás - mozzarellás pizzát rendeltünk. A spagetti aranysárga, a tojásos szósz selymesen lágy, és nem a szalonnakockák uralták a fogás ízét, tökéletesek voltak az arányok. A pizza tésztája vékony, a széle ropogós és törik, a belseje puha, a paradicsomszósz igazán paradicsomos, pont, ahogy kell. Ezzel el is nyerte az első helyet. A konyha miatt ajánlom az éttermet, de meg kell próbálni figyelmen kívül hagyni a modortalan személyzetet, a többi helyhez képest hosszas kiszolgálást és a kritikán aluli állapotú mellékhelyiséget.
Rómában minden sarkon van legalább két étterem, és persze mind nagyon hangulatosnak tűnik a macskaköves utcákra kipakolt, kockás terítős asztalokkal, de a nagy számok törvénye alapján bizony belefutottunk olyanokba is, amiket jobb lett volna kihagyni. Egyikük a La Canonica. A terasz gyönyörű, egy szűk kis utcában van, és a két házfal közé kifeszített kötelek keresztbe kasul be vannak futtatva a szokásos növénnyel, ami hosszú fürtökben omlik az asztalok fölé. A látvány miatt ültünk be, de kár volt. Az adagok nevetségesen kicsik, ellenben az áruk megegyezik a környék többi éttermével. Házi tésztából készült spenótos-ricottás raviolit és grillezett rák-tintahal tálat kértünk. A tészta jóval nagyobb volt a nálunk megszokottnál, de ennek ellenére sem sikerült emberi adagot varázsolniuk a mindössze három(!) darabból, ráadásul túlfőzték, ami egy olasz étteremben azért elég meglepő. A szósz savanykás-fémes íze pedig teljesen elnyomta az amúgy is szinte nemlétező tölteléket. Ezzel ellentétben a tengeri kütyük igazán finom paradicsomos mártással voltak leöntve, egy szavam sem lehet az elkészítést illetően, de maximum előételnek ajánlom. Mindemellett érdemes felkészülni rá, hogy egyes helyeken, ahogy itt is, képesek a kenyeret szeletenként felszámolni, tehát az étlapon szereplő ár nem a teljes kosárra vonatkozik.
Ugyanez a felfogás az Al Vantaggio-ban is, ami a Piazza del Popolo közelében, a Via del Corso-ról nyíló egyik kis utcában van. Maga a hely nem hagyott bennem túl mély nyomokat, bár a feketekagylót nagyon finoman készítik. Én a francia, fehérboros-fokhagymás-zöldfűszeres változatot szeretem leginkább, amitől az olasz annyiban különbözik, hogy előbbiek mellett paradicsomot is főznek a mártásba. Így valamivel laktatóbbá válik az étel, és több mindent lehet tunkolni a kenyérrel (itt jön a képbe az ár/szelet csapda). A minestrone leves zöldségeit azonban túl nagy kockákra vágták, ráadásul olyan forrón tálalták, hogy komoly küzdelmet jelentett megbirkózni vele. Csak azért írok erről az étteremről, mert itt volt szerencsénk megismerkedni egy amerikai rendezőnővel és a fiával, akik a szomszéd asztalnál ültek. (A szűk utcák miatt a kétfős asztalokat általában annyira közel teszik egymáshoz, hogy szinte egy társaságnak érzi magát az ember másokkal.) Tőlük tudtuk meg, hogy Woody Allen épp a Piazza del Popolo-n forgatja új filmjét Penelope Cruz-zal, úgyhogy ebéd után jól le is fényképeztük a rendező urat, de a szereplőket végül nem tudtuk lencsevégre kapni. A Vatikánra szánt délelőttön volt szerencsénk beleszagolni kicsit a római tömegközlekedésbe. Hasznos tapasztalatokat szereztünk, ezért leírom, okuljatok. :) Nekivágtunk, mégpedig zöldhajnalban, mivel az éjszakai recepciós előző este azzal riogatott minket, hogy 10-10:30 után már nem engedik be a jónépet. Bolyongtunk a metróban vagy fél órán át, mire végül egy hatalmas valamiket cipelő, munkaruhás fiú segített megtalálni az "A" vonalat. A római metróban ugyanis finoman szólva bohém módon viszonyulnak egymáshoz a táblák, vágányok, peronok, és az ezekhez vezető, párizsi csatornarendszert is megszégyenítő labirintus. Megveszed a jegyet, lemész és felmész kismillió lépcsőn, végigrohansz kanyargó folyosókon, követed a "Linea A" táblákat, így - magától értetődően - eljutsz a "Linea B" beengedő kapuig, ahol lekezelteted a jegyed, majd végigtülekedsz a peronon, aztán egy kicsit sem logikus elágazás után elismétled az első négy műveletet, és már meg is érkeztél. Mindezek után, mivel teljesen értelmét vesztette az aznapi koránkelésünk, tizenegy körül álltunk be a sorba a Szent Péter téren. Persze gond nélkül beengedtek. :)
Ezután lesétáltunk a folyóparti bazárba, ahol este 8-9 körül indul be az élet. Rögtön az első sátornál meg kellett állnunk, mert rengeteg friss gyümölcs és egy hatalmas tál panna uralta a pultot, ami mellett nem lehet csak úgy továbbmenni. A panna egy érdekes átmenetet képez a tejtermékek között, az állaga picit a mascarpone-ra, az íze pedig joghurtos túróra emlékeztet. Erre pakolják rá a gyümölcsöket, nevezetesen kókuszkockákat, epret, málnát, szedret, szőlőt, áfonyát és cseresznyét. Meg sem kísérlem kifejteni, leírhatatlanul finom! :)
Itt szinte bármit be lehet szerezni, ruhát, cipőt, ékszereket, ezek mellett pedig rengeteg étterem és szórakozóhely sorakozik, órákig tart végigjárni. Az olasz konyhán kívül rengeteg más ország ételeit is kínálják, és olyan különlegességekkel is találkozhatunk, mint az amerikanizált, banános-nutellás tiramisu, vagy a cukornád juice. A süti merőben eltér a kávés változattól, inkább csak a rétegezésében hasonlít az eredetire, de ez a barátnőm szerint mit sem von le a gasztronómiai élvezetből. A juice már önmagában is rumos aromájú (a rum cukornád párlat), egy kis citrommal és lime-mal keverve a kedvenc frissítőim egyikévé avanzsált.
És itt találtunk rá Francesco-ra is, aki a pisztácia megszállottja. A standján fagyitól kezdve a csokin keresztül a különböző krémeken, pesto-kon, sós és pörkölt magokon át a sima natúr őrleményig minden kapható, természetesen csakis pisztáciából. A fagyi a barátnőm szerint teljesen új értelmezést ad ennek a műfajnak, köszönő viszonyban sincs az általa eddig kóstoltakkal. Én a krémből és a pesto-ból kaptam ízelítőt, mindegyik érdekes volt a maga nemében. Mivel eddig hozzá voltam szokva a pörkölt aromához, meglepődtem, hogy ennek a magnak alapvetően nem túl karakteres az íze, így most már rengeteg ételhez el tudom képzelni akár édes, akár sózott formában is.
Minden este visszajártunk a bazárba, nyáron semmiképp se hagyjátok ki. Pénzt is érdemes félretenni rá, mert annyi mindent árulnak, hogy biztosan mindenki talál magának valamit, és az ajándékokat, szuveníreket is érdemes itt megvenni.
Róma gyönyörű város, a rengeteg macskaköves utca - amin azért hamar el lehet fáradni a gyaloglásban, jó cipőt kell választani -, a különböző emlékművek és romok mindenfelé, az éttermek, fagyizók miatt folyamatos csábításnak van kitéve az ember. A turisták által leginkább látogatott városrészek eredeti hangulata kicsit elvész a tömegben, az eldugott kis negyedekre, az útikönyvekben nem szereplő, mégis sokkal igazibb, rómaibb, mediterrán stílusra és atmoszférára csak akkor találhatunk rá, ha eltesszük a térképet és megyünk az orrunk után. Bár számos nevezetességet kihagytunk ebből a négy napból, mégis többet láttunk a városból, az ott élő emberekből, a mindennapjaikból, mintha adott menetrend szerint mindent belezsúfoltunk volna az időnkbe. Négy nap távolról sem elég rá, hogy mindent megnézzen az ember, amiről a könyvekben olvasott, de arra igen, hogy megízlelje a római mentalitást és hogy tudja, ide még biztosan visszatér. :)
Átlagárak / fő
Levesek: 5-9 euró
Előételek: 3-6 euró
Pizzák: 5-10 euró
Tészták: 8-15 euró
Egyéb főételek: 8-15 euró
Tengeri kütyük: 10-20 euró
Desszertek: 2-4 euró
Ásványvíz: 1-2 euró (1 liter)
Kávé, tea, gyümölcslevek: 3-8 euró
Előételek: 3-6 euró
Pizzák: 5-10 euró
Tészták: 8-15 euró
Egyéb főételek: 8-15 euró
Tengeri kütyük: 10-20 euró
Desszertek: 2-4 euró
Ásványvíz: 1-2 euró (1 liter)
Kávé, tea, gyümölcslevek: 3-8 euró
katt a képekre a nagyobb méretért...
 |
| Ponte Fabricio |
 |
| Gyümölcsök joghurttal és müzlivel |
 |
| Fagyik és sorbet-ek |
 |
| a Rendező |
 |
| Pizzasütő |
 |
| A folyóparti bazár |
 |
| Cukornád prés |
 |
| Kirakat |
 | |
| Zsákmányaim egyike, isteni lett a pisztáciás pesto-val :) (a pirosat cukorrépával, a narancssárgát paradicsommal, a zöldet spenóttal, a sárgát kurkumával, a feketét pedig tintahal tintával színezik) |
