Pavillon de Paris
Gyerekkoromban borzasztóan finnyás voltam. Ha külföldre mentünk nyaralni, előfordult, hogy napokig csak kivit ettem, és váltig állítottam, hogy minden másnak rossz íze van. Apum, munkájából adódóan, világlátott ember és bármerre járt, mindig újabb és újabb ötleteket, praktikákat szívott magába, amiket aztán beépített a már meglévő főzőtudományába. Így aztán nálunk a tengeri kütyükkel töltött avokádó, a muszaka, a minestrone leves épp olyan általános fogásnak számítottak, mint a pörkölt nokedlivel - sőt, utóbbinak idejére sem emlékszem, mikor került a családi asztalra utoljára. Nem rémlik pontosan, hogy mikor, de a korábban teljesen kezelhetetlen faksznijaim egyszer csak 180 fokos fordulatot vettek, és szinte egyik napról a másikra váltam ínyenccé. :)
Gyerekkoromban borzasztóan finnyás voltam. Ha külföldre mentünk nyaralni, előfordult, hogy napokig csak kivit ettem, és váltig állítottam, hogy minden másnak rossz íze van. Apum, munkájából adódóan, világlátott ember és bármerre járt, mindig újabb és újabb ötleteket, praktikákat szívott magába, amiket aztán beépített a már meglévő főzőtudományába. Így aztán nálunk a tengeri kütyükkel töltött avokádó, a muszaka, a minestrone leves épp olyan általános fogásnak számítottak, mint a pörkölt nokedlivel - sőt, utóbbinak idejére sem emlékszem, mikor került a családi asztalra utoljára. Nem rémlik pontosan, hogy mikor, de a korábban teljesen kezelhetetlen faksznijaim egyszer csak 180 fokos fordulatot vettek, és szinte egyik napról a másikra váltam ínyenccé. :)
A gasztronómia iránti érdeklődés és a francia ételekhez való kötődésem körülbelül egy időben alakult ki. A francia konyha számomra az élet olyasfajta szeretetét és élvezetét jelenti, amit már azelőtt is ismertem, hogy eljutottam volna Franciaországba. Aztán, pár évvel ezelőtt öt napot Párizsban töltöttem. Anyagilag nem voltam túl jól eleresztve akkoriban, így a helyi éttermek remekei helyett leginkább különböző pékségekben hódoltam a szenvedélyemnek. Volt azonban egy pici kis vendéglő az egyik autópálya mellett, a nagyon olcsó szállásunk közelében. Sétálgattunk arrafelé többször is, és a kifüggesztett étlapból úgy ítéltük meg, egyszer megengedhetjük magunknak ezt a luxust, ha már itt vagyunk. Az ajtón belépő vendégeket fogadó hölgy az asztalunkhoz kísért minket. A következő pár percben körülbelül öt pincér szorgoskodott körülöttünk, villámgyorsan hoztak friss baguette-et (fehéret, barnát, magosat) és egy kancsó ásványvizet. Mindezt kérés nélkül, és utólag nem számolták fel, benne volt az árban. Mindannyian sajtválogatást rendeltünk salátával. A hatodik pincér megjelent egy zsúrkocsival, aminek mindkét szintje roskadásig volt pakolva különféle sajtokkal. A salátát már ráhalmozták a tányérjainkra, a sajtokra pedig csak rá kellett mutatnunk, hogy melyikből vágjanak. Nem előre összeállított, beazonosíthatatlan sajtokat kaptunk, és nem volt limitálva, hogy mennyit és miből kérhetünk. A céljuk az volt, hogy elégedetten álljunk fel az asztaltól és nem az, hogy minél hamarabb fizessünk. És bejött nekik, azóta is elmesélem ezt az esetet mindenhol, ahol ilyesmi téma felmerül.
Azért lett ilyen hosszú a bevezető, mert szerintem a franciák vendéglátásáról szóló történetek nem csak legendák. Ők tényleg így csinálják, nagyon értenek a dolgukhoz, a vérükben van. Miután a fővárosba költöztem, reménykedtem, hogy találok majd itt is olyan francia éttermet, ahol ezt tapasztalom. Egy időben sokat jártam a Francia Intézetbe, így hamar kinéztem magamnak az intézettel szemben lévő Jardin de Paris nevű helyet. El is mentem, hogy kipróbáljam. Az étel kiváló volt, de egy ilyen drága hely esetében ez a minimum, amit az ember elvárhat. Itt azonban részükről le is zárták a dolgot. A pincérek udvariatlanok voltak, eleve kinéztek minket az étteremből, és úgy is kezeltek, hogy szinte kedvem lett volna a felénél felállni és ott hagyni őket.
A Jardin de Paris-ba sosem mentem vissza, bár olyan finom csigát sehol sem ettem azóta. A sors azonban úgy hozta, hogy az étterem bezárt, majd helyén "a francia konyha két lelkes híve, Rodolphe Rodet és Jean-Claude Fédou közös munkájának gyümölcseként 2010. augusztus 14.-én nyitotta meg kapuját Budapest új francia étterme" a Pavillon de Paris.
Mikor ezt megtudtam, már el is döntöttem, következő gasztro túránk alkalmával oda megyünk. Annyira lelkesek voltunk, hogy pár napra rá így is tettünk.
Rajtunk kívül csak egyasztalnyi vendég volt, így a barátságos hangulatú, de viszonylag kicsi hely szerencsére nem volt zsúfolt. A minket köszöntő pincér lesegítette a kabátomat. Rég nem történt ilyen. Mivel sok szabad asztal volt, ilyenkor mindig mérlegelünk, hova érdemes ülni, melyik a legmeghittebb zug. Meg is találtuk a nekünk tetsző helyet, de ekkor odalépett hozzánk a maȋtre d'hȏtel (ezt a névjegyéről tudom) és közölte, szerinte ez a hely túl sötét lesz, higgyünk neki, üljünk inkább ahhoz a nagy asztalhoz, ott kellemesebb lesz. Kérdőn néztünk rá, hiszen az egy hat fős asztal volt, de biztosított minket afelől, hogy ha netán egy nagyobb társaság jönne, amíg mi itt vagyunk, majd ő elintézi a dolgot. Nos, körülbelül innentől kezdve nem volt szinte egyetlen önálló döntésünk sem. Mikor a pincér megkérdezte, hogy szeretnénk-e aperitifet, azonnal rávágtuk, hogy most inkább csak ásványvizet innánk. Aztán a főpincér is megkérdezte, hogy biztosak vagyunk-e ebben, hiszen egy finom pezsgő vagy kir royal igazán megengedhető így szombat este. Miközben picit zavarodott állapotban kortyolgattuk a valóban nagyon finom pezsgőket, kaptunk egy kis francia vajat, hozzá ropogós héjú baguette-eket és ciabatta szerű zsemléket.
Pontosan tudtuk, mit fogunk választani az étlapról, hiszen minden éttermes alkalom előtt szeretjük áttanulmányozni a kínálatot. Ám amikor a főpincér - aki valamiért úgy érezte, szárnyai alá kell vennie minket - kérdésére sorolni kezdtük a menüt, kicsit meglepődtünk, mivel hosszan kifejtette nemtetszését. Miért is választanék én két előételt magamnak főétel helyett (ez szokásom amúgy, előétel mániás vagyok), amikor a levesek ma olyan kiválóan sikerültek? A csicsóka krémleves kicsit könnyebb, a vargánya cappucino pedig valamivel teltebb, laktatóbb, de ő inkább ezt ajánlja, mert annyira finom. Mondtuk, hogy köszönjük, de levest most nem kérnénk. Rendben, akkor legyen előétel és főétel. A kecskesajt parfé marinált őszi vargányával tökéletes választás volna részünkről, majd a kacsamellet javasolná, mert az valami mennyei. Mikor látta rajtunk, hogy bizonytalankodunk, tovább ecsetelte az étlap kínálatát, míg tökéletesen döntésképtelenné nem váltunk. Így arra jutottunk, inkább megkérnénk őt, állítson össze nekünk egy vacsorát. Felcsillant a szeme, szerintem erre várt, mióta beléptünk az ajtón.
A kecskesajt parfé érkezett elsőként. Olyan gyorsan elfogyott, hogy lefényképeznem már csak a morzsákat sikerült. A marinált vargányát eredetileg nem akartam megkóstolni, mert nem nagyon vagyok oda a gombáért, de a párom egyre sűrűsödő mmm-mögése végül meggyőzött. Valami egészen fantasztikus ízhatások, elképesztően puha, szinte szájban olvadó falatok... A fogás maga egy kecskesajt dombocskából áll, amit lehelet vékony szarvasgomba szeletek borítanak, a sajt belsejéből pedig apró vargánya kockák bukkannak elő. Ez a kupac egy vékony tapenád rétegen fekszik, ami selymesen, izgalmasan bolondítja meg az ízeket. Ezen a ponton szívem szerint ezt kértem volna főételnek és desszertnek is, de már nem kergettem hiú ábrándokat arról, hogy majd én eldöntöm, mit eszem. :) Mikor azonban a főpincér ismét megjelent az asztalunknál, és feltárta a következő fogást, kisebb sokkot kaptam. Mint már korábban írtam, nem igazán vagyok húsevő, pláne nem vacsoraidőben. A félmarha (valójában érlelt hátszín), amit még sütés előtt kihoztak nekünk, csak hogy lássuk, mi vár ránk, gusztusosan üldögélt egy hatalmas fatálon, és akkora volt, mint a fejem. De jó, legyen, az előételben is hallgattunk rá, hát majd megküzdünk ezzel is valahogy, mehet a serpenyőbe.
Közepesen átsütve és immáron felszeletelve, burgonya gratin-nel érkezett vissza, de még így is hatalmasnak találtam. Ehhez képest sikerült majdnem teljesen kivégeznünk, "csak" néhány szelet hús maradt a tányéron. Félvegaként kielemezni ilyesmit számomra nagy kihívás, de megpróbálom. Egészen puha, minimálisan fűszerezett fogás lett belőle, a frissen ráőrölt borssal és a sütéskor visszamaradt zsírból készült mártással tökéletes egységet alkottak. Az a gyanúm, hogy nekem nem is a húsokkal van problémám, inkább csak ha túlfűszerezik, mert ilyenkor már pár falattól eltelek az intenzív ízek miatt. Itt azonban szó sem volt ilyesmiről, pontosan eltalálták az ízlésemet. A gratin a maga lágy, sima állagával és enyhén tejszínes aromájával kiváló társa volt a hátszínnek, a koronát pedig az ízekkel messzemenőkig harmonizáló vörösbor (meglepő módon egri bikavér) tette fel a fogásra.
Dugig ettük magunkat, de mégsem volt az a nehéz teltség érzet a gyomromban, csak szimplán nem bírtam mozdulni. Ebben az állapotban már minden mindegy volt, így mikor újra feltűnt a főpincér a meglepetésnek szánt csokoládé mousse-szal, már csak elégedett kacarászásra futotta az erőmből. :) Természetesen ez is fantasztikus volt a kandírozott naranccsal és az apró citromfű levélkékkel.
Végül kis pihenő után, mikor végre fel bírtam állni, elindultunk hazafelé, de előtte még, kérdésemre, belemerültünk a csigakészítés főpincér által részletezett fortélyaiba, így ha otthon akarnék ilyesmit főzni (párom nyomatékosan kérte, hogy ne tegyem), már csak a gyakorlatban kellene kipróbálnom a hallottakat.
Rajtunk kívül csak egyasztalnyi vendég volt, így a barátságos hangulatú, de viszonylag kicsi hely szerencsére nem volt zsúfolt. A minket köszöntő pincér lesegítette a kabátomat. Rég nem történt ilyen. Mivel sok szabad asztal volt, ilyenkor mindig mérlegelünk, hova érdemes ülni, melyik a legmeghittebb zug. Meg is találtuk a nekünk tetsző helyet, de ekkor odalépett hozzánk a maȋtre d'hȏtel (ezt a névjegyéről tudom) és közölte, szerinte ez a hely túl sötét lesz, higgyünk neki, üljünk inkább ahhoz a nagy asztalhoz, ott kellemesebb lesz. Kérdőn néztünk rá, hiszen az egy hat fős asztal volt, de biztosított minket afelől, hogy ha netán egy nagyobb társaság jönne, amíg mi itt vagyunk, majd ő elintézi a dolgot. Nos, körülbelül innentől kezdve nem volt szinte egyetlen önálló döntésünk sem. Mikor a pincér megkérdezte, hogy szeretnénk-e aperitifet, azonnal rávágtuk, hogy most inkább csak ásványvizet innánk. Aztán a főpincér is megkérdezte, hogy biztosak vagyunk-e ebben, hiszen egy finom pezsgő vagy kir royal igazán megengedhető így szombat este. Miközben picit zavarodott állapotban kortyolgattuk a valóban nagyon finom pezsgőket, kaptunk egy kis francia vajat, hozzá ropogós héjú baguette-eket és ciabatta szerű zsemléket.
Pontosan tudtuk, mit fogunk választani az étlapról, hiszen minden éttermes alkalom előtt szeretjük áttanulmányozni a kínálatot. Ám amikor a főpincér - aki valamiért úgy érezte, szárnyai alá kell vennie minket - kérdésére sorolni kezdtük a menüt, kicsit meglepődtünk, mivel hosszan kifejtette nemtetszését. Miért is választanék én két előételt magamnak főétel helyett (ez szokásom amúgy, előétel mániás vagyok), amikor a levesek ma olyan kiválóan sikerültek? A csicsóka krémleves kicsit könnyebb, a vargánya cappucino pedig valamivel teltebb, laktatóbb, de ő inkább ezt ajánlja, mert annyira finom. Mondtuk, hogy köszönjük, de levest most nem kérnénk. Rendben, akkor legyen előétel és főétel. A kecskesajt parfé marinált őszi vargányával tökéletes választás volna részünkről, majd a kacsamellet javasolná, mert az valami mennyei. Mikor látta rajtunk, hogy bizonytalankodunk, tovább ecsetelte az étlap kínálatát, míg tökéletesen döntésképtelenné nem váltunk. Így arra jutottunk, inkább megkérnénk őt, állítson össze nekünk egy vacsorát. Felcsillant a szeme, szerintem erre várt, mióta beléptünk az ajtón.
A kecskesajt parfé érkezett elsőként. Olyan gyorsan elfogyott, hogy lefényképeznem már csak a morzsákat sikerült. A marinált vargányát eredetileg nem akartam megkóstolni, mert nem nagyon vagyok oda a gombáért, de a párom egyre sűrűsödő mmm-mögése végül meggyőzött. Valami egészen fantasztikus ízhatások, elképesztően puha, szinte szájban olvadó falatok... A fogás maga egy kecskesajt dombocskából áll, amit lehelet vékony szarvasgomba szeletek borítanak, a sajt belsejéből pedig apró vargánya kockák bukkannak elő. Ez a kupac egy vékony tapenád rétegen fekszik, ami selymesen, izgalmasan bolondítja meg az ízeket. Ezen a ponton szívem szerint ezt kértem volna főételnek és desszertnek is, de már nem kergettem hiú ábrándokat arról, hogy majd én eldöntöm, mit eszem. :) Mikor azonban a főpincér ismét megjelent az asztalunknál, és feltárta a következő fogást, kisebb sokkot kaptam. Mint már korábban írtam, nem igazán vagyok húsevő, pláne nem vacsoraidőben. A félmarha (valójában érlelt hátszín), amit még sütés előtt kihoztak nekünk, csak hogy lássuk, mi vár ránk, gusztusosan üldögélt egy hatalmas fatálon, és akkora volt, mint a fejem. De jó, legyen, az előételben is hallgattunk rá, hát majd megküzdünk ezzel is valahogy, mehet a serpenyőbe.
Közepesen átsütve és immáron felszeletelve, burgonya gratin-nel érkezett vissza, de még így is hatalmasnak találtam. Ehhez képest sikerült majdnem teljesen kivégeznünk, "csak" néhány szelet hús maradt a tányéron. Félvegaként kielemezni ilyesmit számomra nagy kihívás, de megpróbálom. Egészen puha, minimálisan fűszerezett fogás lett belőle, a frissen ráőrölt borssal és a sütéskor visszamaradt zsírból készült mártással tökéletes egységet alkottak. Az a gyanúm, hogy nekem nem is a húsokkal van problémám, inkább csak ha túlfűszerezik, mert ilyenkor már pár falattól eltelek az intenzív ízek miatt. Itt azonban szó sem volt ilyesmiről, pontosan eltalálták az ízlésemet. A gratin a maga lágy, sima állagával és enyhén tejszínes aromájával kiváló társa volt a hátszínnek, a koronát pedig az ízekkel messzemenőkig harmonizáló vörösbor (meglepő módon egri bikavér) tette fel a fogásra.
Dugig ettük magunkat, de mégsem volt az a nehéz teltség érzet a gyomromban, csak szimplán nem bírtam mozdulni. Ebben az állapotban már minden mindegy volt, így mikor újra feltűnt a főpincér a meglepetésnek szánt csokoládé mousse-szal, már csak elégedett kacarászásra futotta az erőmből. :) Természetesen ez is fantasztikus volt a kandírozott naranccsal és az apró citromfű levélkékkel.
Végül kis pihenő után, mikor végre fel bírtam állni, elindultunk hazafelé, de előtte még, kérdésemre, belemerültünk a csigakészítés főpincér által részletezett fortélyaiba, így ha otthon akarnék ilyesmit főzni (párom nyomatékosan kérte, hogy ne tegyem), már csak a gyakorlatban kellene kipróbálnom a hallottakat.
Hely: 10 pont
Konyha: 10 pont
Kiszolgálás: 10+ pont
Az árak magasak, de pontosan azt kapjuk a pénzünkért, amit várunk, sőt.
Előétel/leves: 1500-3900 Ft
Főételek: 4400-9900 Ft
Desszertek: 1400-1700 Ft
katt a képekre a nagyobb méretért...
 |
| a kecskesajt parfé maradéka |
 |
| a kert |
 | |||||
| a belső tér |
 |
| csokoládé mousse kandírozott naranccsal |
 |
| a félmarha... |
 |
| itt már közepesen átsült változatban |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése